Egy hang

- Látod azt a kis méhet? - szólalt meg mellőlem egy hang.

 - Nem. - válaszoltam közömbösen. - Miért kéne?

 Mit sem törödve a kérdésemmel, újra megpróbálta a figyelmemet, a kis méhre terelni, ami mit sem számított nekem akkor.

 - Nézd, ott van az a kamilla! - mutatott előre, az ezer színben pompázó rét fele.

 - Persze, hogy ne látnám - mondtam, majd megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy nem, sajnos nem látom a rét szín tengerében. Ismét előre mutatott, meghatározva, hogy a kiszemelt egyed két, különböző árnyalatú égszínkék mákvirág között ékeskedik.

 - Nézd! - szólalt meg újra, csillogó szemekkel, fülig érő szájjal és teli izgatottsággal, remélve, hogy végre észre veszem azt a csöpnyi élőlényt. De sajnos, mind hiábavalónak tűnt fáradozása.

-Feladom. - mondtam. Kicsit kezdett idegesítővé válni, hogy nem vagyok képes felfedezni, az eleinte érdektelennek tűnő kiszemelt növényt. Majd ezután megkérdeztem tőle:  Miért fontos, hogy lássam azt a méhet?

 Ő csak előre nézett és hallgatott. Szólítgatni kezdtem, de ő mintha meg se hallotta volna, s tovább folytatta lényegtelen tevékenységét. A türelmem kezdett végesnek bizonyulni. Összeszedtem minden gondolatomat és elmerültem az heves érzéskavalkádban. A megoldhatatlannak tűnő feladat kezdett irritálni, akár egy mérgeskígyó, amely egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a bőröm alá és hagyja elterjedni halálos bénító mérgét szervezetem minden egyes pontjába, míg nem a tehetetlenségtől megbénult agyam eléri azt a pontot, hogy végérvényesen feladja a harcot. Így nem sokkal később, minden, ami eddig összegyűlt bennem - az idegesség, a türelmetlenség, a pontatlanság, a lelki vakság - egyszerre tört ki belőlem. Mindezt egy fájdalmas kiáltás ötvözte. A mellettem lévő alak teljes nyugodtsággal bontotta szét szemhéjait és felmérhetetlen lassúsággal biccentette felém rezzenéstelen arcát. Lomha tekintete, még inkább összekuszálta az érzéseimet így kénytelen voltam beletörődni, hogy már soha nem fogom még csak megpillantani sem, a kijelölt pontban elhelyezkedő rovart. Ezért magamba fordultam és megpróbáltam rájönni arra, hogy mi tette ennyire erdekessé azt, ami eddig mit sem érdekelt. Soha nem voltam kíváncsi, az ilyen apró dolgokra, csak azzal foglalkoztam, ami előttem volt, a cél volt a fontos, nem a részletek és az, ahogyan eljutottam a kitűzött célig. Furdalt a lelkiismeret, amint éles karmait belemélyesztette, a sötét, vakságtól kihalt lelkembe, furdalt, mert hirtelen minden előjel nélkül a láthatatlan karmolásnyomok elkezdtek sajogni, attól a gondolattól, hogy mennyi mindent elmúlasztottam a végcél érdekében. Sikerült felfedeznem a komorság, homályos fészkét, amely kialakult földi értéktelen testemben, így arra is sikerült rájönnöm, hogy nem a szürke cél a lényeg, hanem az odavezető relytett, bár színes ösvény, amely betarkíthatja a közönséges, egyszínű emberéletet. Amíg így elmélkedtem, a mellettem ülő alak elpárolgott és hűlt helyén, a napsugár megvilágította kamilla pompázott, a kis méhhel a hátán.