Második rész - Idő
Álmomban kipihent és friss voltam, minden bajtól, bánattól és
bűntől mentes, lassított felvételként
játszódott le előttem, amint fehér rokolyában szaladtam le a zöld dombtetőn, ahogy a gesztenyebarna hajamba
bele-bele kapott a tavaszi szél és ahogy a lágy napsugár helyenként
aranyfoltokat hagyva benne vidáman mosolygott rám. A pacsirták fülbemászó dala csiklandozta a fülkagylómat,
ezzel ösztönözve arra, hogy én is daloljam velük a tavasz dalát. Igen, mindig
ilyen világról álmodtam, ahol minden könnyen megy és egyszerű élni, gondmentes
életet akartam. Ekkor hirtelen felerősödött a szél, a napsugarat csúnya fekete
felhők takarták el, egyszerre csak elfelejtettem a dallamot, körülnéztem és a
pacsirták is eltűntek. A zöld füvet fehér, hideg hótakaró borította be. Úgy
éreztem, hogy menekülnöm kell, csak elindultam, futásnak eredtem, nem tudtam
parancsolni a lábaimnak. Métereket, kilométereket futottam és furcsa módon a
semmi közepén, egyszer csak, mintha egy
láthatatlan falnak ütköztem volna, megálltam. A táj, ha lehet annak nevezni,
semmissé vált. Az égbolt színtelensége egybefolyt a fehér, hó takarta talajjal.
Egyből bénító fájdalom villámlott át a gerincemen, amitől térdre rogytam,
melegség fogta el a mellkasomat, majd egyik kezemmel belemarkoltam a gyomromba,
a másikkal támasztottam a jeges földet. Becsuktam a szemeimet, próbáltam
visszagondolni a tavaszi tájra, de csak a hangyázó, szemcsés sötétséget láttam
magam előtt. Azt a kezemet, amellyel a gyomromat markoltam, éreztem
felmelegedni, mintha forró vízzel öntötték volna le. Egy pillanatra megszűnt a
fájdalom és vele az idő is. Magam elé emeltem azt, hogy megbizonyosodjak róla,
mi melegítette fel. Ekkor ismertem fel a tényt, hogy vérzek.
Újra érvényesült az
Idő,
majd mereven bámultam a vérrel átáztatott kezemet, és próbáltam felfogni, hogy
mi történik velem, mindeközben a gyomrom teljesen kiürült, azaz tartalma elszínezte
a fehér havat
Megjegyzések
Megjegyzés küldése