Első rész - Önmagam
Sötét volt. Nyugtalan voltam, mindez egy burkot alkotott körém.
Sűrű sötétségből voltak a téglák és a nyugtalanság volt köztük a kötőanyag. Egész
éjjel forgolódtam az ágyban, nem kaptam a helyem. Az alvásról örökre lemondtam.
Fájdalmas volt az elszakadás a kedves pihenéstől de nem volt választásom.
Sorozatban kis megszakításokkal villámlottak elém bűnös életem részletei, azok
a részletek, amelyeket az elmém legsötétebb szobájának, legsötétebb zugába rejtettem.
Mindez hiábavaló volt, mivel ezek tovább gyötörtek. Mintha, minden ilyen
foszlány felidézésekor az agyhártyámba szúrtak volna egy-egy tűt és minden
éjszaka ezek a tűk egyre mélyebbre hatoltak volna, amíg az agyközpontba nem
jutnak és engem is arra ösztönöznek, hogy kárt tegyek magamban.
Teljesen összekuszálódtak a gondolataim, akár a fésületlen hosszú
haj, amelynek minden egyes szála, ideg vékony... bizony, azok az idegek
lüktetnek bennem, szinte hallom a vér folyását az ereimben. Ezek a hangok borzalmasak...
kopp-puff-buff. Bár a koppanást lehet, hogy csak odaképzelem. Emlékként
rögzültek bennem ezek a hangok, meg az a haláltól rettegő sikoly. Látom magam
előtt a Fenn való teremtette, agg ábrázatát, ahogy kinyílnak a szembogarai,
látom benne a fájdalmat, azt a hidegséget, amely elöntötte azokban a kínzó
percekben. Azok a szemek... a lélek tükrei. Hogy ki állt vele szemben akkor?
Nem tudom, csak azt, hogy én sem élem túl
Önmagam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése