Édes keserűség

a kommün. Megbuktak a vörösök. A galád repülővel menekült, csoda, hogy nem zuhant alá a sok ékszer súlyától...hogy esne sárgaságba a  sok lopott süteménytől. Aztán az a rozsdás csengő, négy hónapja vár megjavításra s a hazug vörös párti most jön, s a megbukásnak ím, a csengettyű diadalmas hangja ébreszti öntudatra a halott lakás zegét-zugát. e nyomorult örömtől, a nyavalyás háznép még nem lesz előkelőbb, csak lélekben érzik az erős, fűszeres illatát a holnapnak. Másfelől az a büdösség, mi más volna, mint kámfor. Az teszi elviselhetetlenné az itt élést, ezekkel a korból kiöregedett idegbajos, semmi emberekkel. Akik gazdának mondják magukat. S a csirke, az a kis fekete folt, az Édestől ,a mintacselédtől ugyan nem, a késtől viszont elkapja sorsát. Rejtélyesen mosolygott, talán azon, hogy Édes és hogy szakálla nincs. Meg, hogy talán néma vagy csak az állandó zajtól nem hallszik a hangja. Hogy is hallatszana a hipohonder erős szorításától? amúgy is az üres lakás, nem sietne segítségére, még ha szüksége is volna rá. Az az éjszaka mérgezte meg, s keserűsége elterjedt minden porcikáján. A zajt már csak az a húsz-huszonöt tetézte. S a miniszter távozásával szűnt meg újra... fáradságtól, kimerültségtől terhesen élvezte a csendet, a halál csöndjét, kellemesen Édesen élte át...mondom, a csöndet. Csak az a tölgyfaszék ne lett volna útba.